Havazás a Marson!

Egy amerikai kutatócsoport tanulmánya szerint egyes marsi völgyhálózatok kialakulása nagy valószínűséggel az egykori nedves légáramlatokból származó csapadéknak köszönhető.

A Mars felszínén szerteágazó völgyhálózatok figyelhetők meg, amelyek minden kétséget kizáróan arra utalnak, hogy egykor vízfolyások voltak a vörös bolygón. Hogy ez a víz a talaj mélyebb rétegeiből bugyogott fel, vagy csapadék (eső, hó) formájában hullott a felszínre, egyelőre eldöntetlen kérdés. Egy nemrég közölt tanulmány szerzői földi és marsi helyszínek összehasonlítása alapján az utóbbi folyamatra utaló jeleket találtak. 

A Brown University (Providence, USA) geológusokból álló kutatócsoportja analógiaként Hawaii időjárási jelenségeit vette alapul. A keleti irányból érkező, nedves légáramlatok jellemzően túl kicsi mozgási energiával rendelkeznek ahhoz, hogy átjussanak a fősziget magas hegycsúcsain. Ezért, míg a csapadékkal bőven áztatott keleti hegyoldalakon trópusi esőerdők alakultak ki, addig a szélárnyékos nyugati-déli hegyoldalakra jóval szárazabb éghajlat és szavannás környezet jellemző.

Az amerikai kutatók vizsgálatai szerint a vörös bolygón némiképp hasonló időjárási jelenségek játszódhattak le a múltban, és ezen hatás jelenlétének egyfajta nyomai a jelenleg is látható völgyhálózatok. A felfedezés egészen új megvilágításba helyezheti a planéta ősi éghajlatáról és légköri folyamatairól alkotott elképzeléseket.

A geológusok négy olyan területet azonosítottak be a Marson, ahol a magas hegygerincek vagy kráterperemek mentén – feltételezhetően víz által vájt – völgyhálózatok helyezkednek el. A területeken uralkodó széljárások irányának meghatározására egy újonnan kifejlesztett klímamodellt alkalmaztak. Ebben egyrészt figyelembe vették, hogy a jelenlegi ismereteink szerint milyen összetételű lehetett az ősi Mars légköre, másrészt a földi meteorológiai modellek alapján a magashegységekbe ütköző légáramlatok hatását is vizsgálni tudták.

Az eredmények alapján a legtöbb csapadék a völgyhálózatok legsűrűbb részeinél lévő hegyoldalakon eshetett. Mivel a modellezések szerint a klíma hideg volt, így a csapadék nagy valószínűséggel hó formájában érte el a felszínt. Az időszakos felmelegedések során azonban a hó elolvadhatott, és a hegyekről lezúduló víztömeg alakíthatta ki a völgyrendszereket; emellett a melegebb időszakokban akár eső is eshetett.

Víz vájta völgyek a vörös bolygón a Mars Odyssey űrszonda felvételén. A völgyrendszerek kialakulását az egykori csapadékos időjárás, illetve a hegyek oldalán lefolyó, olvadó hó okozhatta (forrás: NASA).

Annak kiderítésére, hogy milyen időskálán zajlott a hó olvadása, illetve hogy önmagában ez elég volt-e völgyek létrejöttéhez, vagy az esőnek is szerepe volt-e benne, további modellezésekre van szükség. Ezen kutatások során amellett, hogy a völgyrendszerek kialakulása és a csapadékhullás közötti összefüggéseket keresik, a kutatók a Mars évmilliárdokkal ezelőtti, globális éghajlati viszonyaiba is mélyebb betekintést nyerhetnek. 

Forrás: ScienceDaily, 2013.07.23.

A hold mágneses tere

A Hold a korábbi feltételezéseknél jóval hosszabb ideig, legalább 3,56 milliárd évvel ez előttig rendelkezett a földihez hasonlóan erős mágneses térrel – állapították meg tudósok egy új tanulmányban, egyszersmind leszögezve: azt viszont továbbra sem tudják, hogy mikor és miért indult hanyatlásnak a jelenséget kiváltó belső dinamómechanizmus.

A földi mágneses teret működtető dinamóhatást a bolygó fortyogó fémmagja generálja. A mechanizmus lényege, hogy az olvadt vasból és nikkelből álló külső mag áramlásai révén örvényáramok keletkeznek, azok pedig kiterjedt mágneses teret gerjesztenek a felszínen.

Apadó erő

A korábbi kutatások is azt sugallták, hogy dinamómechanizmus gondoskodott a Hold egykoron intenzív mágneses teréről is. A belső magról készített modellek alapján a szakemberek úgy vélték, hogy a hatás mintegy 4,1 milliárd évvel ezelőttig érvényesült, majd váratlanul elkezdett csappanni, és ma már alig észlelhető – a földi mágneses tér erősségének alig egy ezrelékét teszi csak ki.

Az amerikai tudományos akadémia Proceedings of the National Academy of Sciences című kiadványában megjelent tanulmány szerint a kutatók most egy olyan ötgrammos holdi kőzetminta mágnesességét elemezték, amelyet az Apollo 11 űrhajósai gyűjtöttek be a Föld égi társának a felszínén, a Nyugalom Tengerében 1969-ben. A vizsgálat kimutatta, hogy a 3,56 milliárd éves szikladarab intenzív mágnesességgel rendelkezik, amiből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a meglehetősen erős holdi mágneses tér figyelemre méltóan stabil volt, és a minta kora alapján legalább 160 millió évvel tovább létezett, mint azt korábban feltételezték.

"Amikor a folyékony láva megszilárdul, egyfajta lenyomatként magába szívja környezetének a mágneses terét, úgyhogy a különböző korú kőzetminták vizsgálatával képesek vagyunk rekonstruálni a holdi mágneses tér történetét" - tárta fel Clément Suavet, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) tudósa, a tanulmány vezető szerzője.

Imbolygó dinamó

A kutatók két lehetőséget mérlegeltek arra vonatkozóan, hogy mi tartotta fenn a holdi dinamómechanizmust. Az egyik magyarázatnak az kínálkozott, hogy hatalmas erejű kozmikus becsapódások hatására a Hold olyan mértékben imbolygott, hogy a billegő-tántorgó mozgás tovább működtette belső dinamóját. Ezt a feltételezést alátámasztani látszott, hogy az égitest valóban heves összeütközéseknek volt kitéve egészen 3,7 milliárd évvel ezelőttig. A tudósok mégis elvetették ezt az elméletet, ugyanis a becsapódások előidézte dinamóhatás legfeljebb tízezer évig maradhatott fenn.

A másik kutatási irány a Hold forgásában kereste a megoldás kulcsát: nevezetesen abban, hogy az égitest magja némileg eltérő tengely körül forog, mint a külső mag körül elhelyezkedő réteg, a köpeny. A jelenség imbolygást - szaknyelven precessziót - kelthet, amely módfelett felkavarhatja a belső magot. (A csillagászatban a precesszió kifejezés alatt általában a földtengely a Nap és a Hold forgatónyomatékának hatására bekövetkező elmozdulását értik.)

A precessziós elmélet figyelembevételével a holdi mágneses tér akár 1,8 milliárd évvel ezelőttig is fennmaradhatott volna. "Nagy kérdés, hogy mikor és miért kezdett összeroskadni a dinamómechanizmus" - húzta alá Suavet, hozzáfűzve: hasonlóképpen rejtély, hogy miért volt egykoron olyan intenzív a holdi mágneses tér, és hogyan szűnt meg létezni az idők folyamán.

forrás:index.g

Az orosz meteor

A korábban becsült néhány méteres helyett akár 15 méteres is lehetett a pénteken Cseljabinszk felett felrobbant test, amely lapos szögben jött, ezért is volt pusztító a lökéshulláma. Valószínűleg az utóbbi száz év legnagyobb olyan meteorrobbanása volt, amelyet láttak is.

Folyamatosan érkeznek az adatok, és még sok a bizonytalanság a pénteken kora reggel Oroszország felett felrobbant test jellemzőiről, de az nagyon valószínű, hogy az első becsléseknél nagyobb lehetett. Felrobbanásakor fényesebb volt, mint a Nap, több tíz kilométer hosszú vízgőzfelhője jó ideig látszott az égen.

Egy kis számolgatás

Figyeljük meg az alábbi képet, amely az eseménytől körülbelül 200 kilométerre készült!

Mivel a képhez megvannak a metaadatok, tudjuk, hogy felvételt készítő gép CCD-lapkájának magassága 15,8 mm. A képnek kb. harmadát fogja át a horizont-füstfelhő táv, így:
5 mm : X = 35 mm (a fókusz) : 200 kilométer
Ebből az X magasság a sík felett 28,5 kilométer, amire rátesz a Föld görbülete kb. 2,5 kilométert 200 kilométeren.
Mindezek alapján a felhő kb. 30-35 kilométer magasan van - magyarázza Timár Gábor, az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetője az [origo]-nak. "A magassága alapján is nagy darab test lehetett, amely hamar felvette a kapcsolatot a légkörrel" - mondja a szakember.
Földrengést okozott
A Space.com péntek esti információi szerint már körülbelül 15 méteresre és 7 ezer tonnásra becsült test a légkörben felrobbant, hatalmas lökéshullámot idézve elő, amely a földkéregben is rengést okozott (a Richter-skálán 2,7-est). A több mint ezer sérült zömét is a lökéshullám miatt kitörő ablakok szilánkjai sebezték meg (ezen a videón több robbanás is hallható). Több ezer lakás maradt ablaküveg nélkül Cseljabinszkban, miközben odakint mínusz 20 fok körüli a hőmérséklet. Az anyagi kár egymilliárd rubel (hétmilliárd forint) körül lehet a városban és környékén. Az [origo]-nak több szemtanú írt, volt, aki utána bement dolgozni, de volt, aki önkéntesnek állt, hogy üvegcserepet takarítson.

A robbanás miatt bekövetkező földlökéseket az Amerikai Geológiai Szolgálat műszerei is érzékelték. 

300 kilotonna TNT

A robbanásban a péntek esti becslések szerint annyi energia szabadult fel, mint amennyi 300 kilotonna TNT felrobbanásakor. Ez az érték még módosulhat, de szakértők szerint ez volt a legnagyobb megfigyelt meteorrobbanás az 1908-as Tunguz-esemény óta, amikor egy 40 méteres test felrobbanása mintegy 800 millió fát döntött ki Szibériában, több mint 2000 négyzetkilométeren. Vagyis a pénteki esemény volt az utóbbi évszázad legnagyobb észlelt meteorrobbanása.

A jelenség fényessége túlszárnyalta a Nap fényességét

A fő robbanás időpontja magyar idő szerint február 15-én (pénteken), hajnali 4 óra 20 perc volt. A légkörbe belépő test sebessége 64 800 kilométer/óra (18 km/s) volt. A videofelvételek alapján nagyon alacsony, 20 fokosnál kisebb szögben érkezett, ami elősegítette a lökéshullámfront nagy pusztítását.

A felrobbant test minden bizonnyal több darabban ért földet, ezeket már keresik az orosz kutatók és hatóságok.

A meteor egy darabja Cseljabinszktól nyugatra egy tóba csapódott be, hatalmas léket vágva a jégbe. Ebből is látható, hogy viszonylag nagy test hullott szét

A meteornak semmi köze nem volt a 2012 DA14 jelű kisbolygóhoz, amely pénteken este haladt el a Föld mellett. A 2012 DA14 tipikus földközeli kisbolygó. Átmérője 40-50 méter, tehát hasonló a Tunguz-eseményt okozó testhez. Becslések szerint ilyen test átlagosan 40 évente repül el a Föld mellett, de csak kb. 1200 évente csapódik be. Ami az orosz meteort illeti, az ehhez hasonló események jóval gyakoribbak lehetnek. Csillagászok szerint ennél valamivel kisebb, néhány méteres testek átlagosan kéthetente érkeznek a légkörbe, csak nagy részük tenger, illetve lakatlan terület fölé.

forrás:origo.hu

Mir űrállomás

A Mir (oroszul: Мир, jelentése: béke vagy világ) egy szovjet űrállomás, az emberiség első hosszú távú kutatóállomása a világűrben. Hét hermetikus modulját külön állították pályára, és azokat az űrben állították össze. A legénység a Szojuz űrhajók, később – a közös programok idején, esetenként – amerikai űrrepülőgépek révén cserélődött. Az utánpótlás szállítását Progressz űrhajók végezték. A Mir a korábbi szovjet Szaljut űrállomásokon alapult.
Célja egy nagyméretű, lakható tudományos laboratórium biztosítása volt a világűrben. Két rövidebb időszakot leszámítva 1999 augusztusáig folyamatosan lakott volt. Fedélzetén állította be Valerij Poljakov orosz űrhajós a jelenlegi űrrepülési időtartamrekordot, amely 437 teljes napot tett ki 1994. január 8. és 1995. március 22. között. 1997. június 24-én a Mir űrállomásnak ütközött egy orosz Progressz típusú teherűrhajó.
Az űrállomás egyik modulja jelentősen megrongálódott, az energiatermelés drasztikusan lecsökkent, de az űrhajósok biztonságban megúszták. Bár jövőbeli turisztikai hasznosítására több terv is készült, de miután az űrállomás az üzemidejét már jócskán leélte, további működtetését műszaki okokból túl kockázatosnak ítélték, s 15 éves küldetés után 2001. március 23-án irányított manőverrel a Csendes-óceán déli része felett visszahozták a földi légkörbe, ahol megsemmisült. A Mir-korszak lezárultakor Oroszország polgári űrkutatási program nélkül maradt.

SETI

A világűr megfigyelésének talán a lehető legspeciálisabb területe a földön kívüli intelligencia kutatása. Az angol „Search for Extra- Terrestial Intelligence” kifejezésből származó SETI betűszó egy új, több tudományos területet integráló kutatási terület, a csillagászat, az asztrobiológia, az informatika és a filozófia határtudománya. A modern kori kutatók az univerzum nagysága, a benne levő óriási számú égitest és a sokszínű, mégis sok azonosságot, párhuzamot mutató fizikai, kémiai folyamatok alapján azt feltételezik, hogy a földi élet nem egyedi, hanem másutt is kialakulhatott hozzá hasonló. A más csillagok bolygóin – esetleg óriásbolygók holdjain – kialakult intelligens létformák a technika mai szintjén közvetlenül természetesen nem fedezhetők fel, ezért az új tudományág azok jeleit keresi, elsősorban távközlési módszerekkel, a másik civilizáció rádió-, radar- esetleg televíziós jeleinek detektálásával (az emberiség is ilyen jeleket sugárzott először az űrbe, így ha egy másik civilizáció is keresi az élet jeleit, ilyen jeleket fog először észlelni a Föld lakóival kapcsolatban). A keresés eddig nem hozott eredményt – leszámítva az egyszeri alkalommal fogott „Hűha! jelet”, melyet nem sikerült idegen üzenetként igazolni –, igaz az aktív észlelési időszak még rendkívül rövid ideje tart.

Űrállomás

Az űrhajósokkal végzett programok közül kiemelkednek a főként élettani megfigyelésekre létrehozott űrállomások – a Mir, vagy a Nemzetközi Űrállomás (ISS). Az emberekkel végzett űrkutatás a Hold elérése nyomán követően a Föld körüli pályán végzett kísérletek felé fordult, és a két vezető űrhatalom űrállomás építésbe fogott. A Szovjetunió a Szaljut-programot, az USA a Skylab-programot indította útjára, hogy hosszú időtartamú repülésekkel elsősorban élettani adatokra tegyen szert a súlytalanságnak hosszú időre kitett emberi szervezet reakcióit illetően. Később a NASA az űrrepülőgép fejlesztése miatt kiszállt az űrállomás építésből, a szovjetek viszont létrehozták a második generációs Mir űrállomást. Az űrrepülőgép önálló műveletekre is képes, és ennek révén sokáig önálló repüléseket is végeztek vele, azonban hamarosan összekapcsolódott a két program, a Space Shuttle az orosz űrállomásra szállított amerikai űrhajósokat. A cél ezúttal is ugyanaz volt: tapasztalatok gyűjtése az űrbeli lét hosszútávú hatásairól. Végül nemzetközi összefogással elindult a legnagyobb űrállomás program, az ISS építése. Az így szerzett tapasztalatok az űrkutatás következő lépcsőjét jelentő marsrepüléshez, vagy állandó holdbázis létrehozásához kellenek majd. Az élettani kísérleteken kívül természetesen más is zajlik az űrállomásokon, ipari kísérletek, növény- és állatkísérletek, földmegfigyelés, vagy akár katonai tevékenység is, a fő profil mégis az űrprogramok továbblépéséhez szükséges alapok lefektetése.

Nagy Obszervatóriumok

A világűr űrszondás felfedezésének egy speciális – a közelmúltban kiteljesedett – területe a Föld körüli pályáról végzett „távérzékelés”, különböző űreszközökkel a Tejútrendszer, vagy az univerzum más távoli tájainak megfigyelése. Ennek a területnek a legismertebb eszközei a NASA Nagy obszervatóriumok programjának egységei, köztük a Hubble űrtávcső. Az amerikai űrügynökség az elektromágneses spektrum széles tartományainak vizsgálatára négy szondát juttatott fel 1990 és 2003 között. A Hubble űrtávcső a látható fény és a közeli infravörös, a Compton űrtávcső a gamma és a távoli röntgen, a Chandra űrtávcső a röntgen és a Spitzer űrtávcső az infravörös tartományban végez – illetve végzett – megfigyeléseket. A felfedezéseikből a kozmológia profitált a legtöbbet, az előző másfél évtizedben a kozmosz keletkezésének és fejlődéstörténetének kutatói több tudományos áttörést érhettek el a négy szonda eredményeivel.

Grand Tour, külső Naprendszer kutatás

A NASA-nál az 1970-es évek elején a bolygók keringését tanulmányozva szakemberek rájöttek, hogy a külső óriásbolygók ritka együttállása előtt állnak a kutatók: ha körültekintően számítják ki a pályát, akkor egyetlen szondával végiglátogatható lehet az összes gázóriás. A repülés a „Grand Tour” nevet kapta. A küldetés előtt két megválaszolatlan kérdés állt:

• vajon sérülés nélkül átjuthat-e egy űreszköz az aszteroida-övön?
• a gyakorlatban működik-e a hintamanőver?

Az előbbi kérdés megválaszolására a Pioneer–10 és Pioneer–11 szondapárost küldték, mintegy előőrsként. Úgy tervezték, hogy ha a két szonda baj nélkül átjut a Mars és a Jupiter közötti kisbolygóövön, akkor indítható az „igazi” űrszonda. A két Pioneer probléma nélkül eljutott a Jupiterhez, ahol azonban érdekes meglepetés várta őket: a bolygó vártnál erősebb sugárzási övezete. Ezen mérések még éppen idejében érkeztek, hogy az építés alatt álló Voyager szondák sugárvédelmét megerősítsék. A hintamanőver működőképességét pedig az 1973-ban indított Mariner–10 merkúrszonda Vénusz melletti elrepülésével kívánta igazolni a NASA. 1974. február 5-én erre is sor került, az űreszköz, kihasználva a Vénusz gravitációját, pontosan a Merkúr felé lendült.
A két sikeres „előtanulmány” után indulhatott a Voyager-program. Az űrkutatás történetének egyik csúcsaként számon tartott Voyager küldetés párosra az 1970-es évek végén került sor, és a célja a külső nagybolygók elérése volt – igaz elsőre csak mellettük való elrepüléssel. Először a Voyager–2 startolt 1977. augusztus 20-án, majd nem sokkal később, 1977. szeptember 5-én a Voyager–1 is elindult, hogy az első állomáshoz, a Jupiterhez már előbb érjen el. A Voyager-1 előbb sikeresen elrepült a Jupiter, majd a tökéletes hintamanőver után a Szaturnusz mellett. Itt aztán a fő cél a gyűrűrendszer vizsgálata volt, le is mondtak a tervezők a további gázbolygók eléréséről, így a gyűrűk melletti elrepülés után a gravitációs hinta kilendítette a szondát a Naprendszer fő síkjából, és a Voyager elindult kifelé csillagrendszerünkből, így ma a legmesszebbre jutott ember alkotta űreszközként tartjuk számon. A Voyager-2 kicsit később, 1979. július 9-én érte el a Jupitert, majd 1981. augusztus 25-én a Szaturnuszt. A második hintamanőver is jól sikerült, a szonda irányt vett az Uránusz felé, amelyet 1986. január 24-én ért el. A siker továbbra is kitartott a program mellett és 1989. augusztus 24-én az utolsó gázóriást, a Neptunuszt is „begyűjtötte”. Végül a Neptunusz után ez a szonda is kifelé folytatta útját a Naprendszerből. A két Voyager tekintélyes felfedezés-listát tudhat magáénak: felfedezték a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz gyűrűit, tucatnyi holdat találtak, valamint először juttatták részletes képekhez a kutatókat a két legkülső bolygóról. A meghosszabbított küldetés során kijutnak majd a Naprendszerből, és mindkettő az emberiség üzenetét is magával viszi a csillagközi térbe.

A gázóriások körül
A Voyagerek sikere után és a Naprendszerre legnagyobb hatást gyakorló bolygók részletesebb megismerésére a két legnagyobb planétához célzott, csak az adott célpontot és holdrendszerét felmérő, orbitális pályára állított szondákat küldött a NASA. Elsőként a Jupiter és holdrendszerének felderítését vették célba az amerikaiak. 1989. október 18-án az Atlantis űrrepülőgép fedélzetéről startolt a Galileo űrszonda, hogy sorozatos hintamanővereket követően, az óriásbolygó körüli pályára álljon (az odaúton két kisbolygó, a Gaspra és az Ida mellett is elrepült, utóbbi mellett felfedezett egy, az aszteroida mellett keringő aszteroida-holdat – az első ilyen típusú égitestet –, a Dactylt). A szonda két részből állt: egy keringő és egy leszálló egységből. A leszálló egység a pályára állás előtt levált az anyaszondáról és ejtőernyőn alámerült a bolygó légkörébe. 58 percnyi és 150 km ereszkedés alatt sok használható adatot gyűjtött és továbbított a légkörről. Az egység az alsóbb rétegekbe érve elolvadt és elpárolgott. A Galileo keringő egység a sikeres pályára állást követően közel nyolc évig működött és küldött adatokat. A Jupiterről nagyságrenddel növelte a tudásunkat: ammóniát fedezett fel a felhőkben, megerősítette az Io hold vulkáni aktivitásáról küldött Voyager felfedezést, kimutatta az Europa hold felszíne alatt rejlő víz óceánt és még számos kevésbé szenzációs eredményt ért el.
A NASA – és az ESA – következő gázbolygó-szondája a Cassini–Huygens küldetés volt a Szaturnusz rendszerének kutatására. A program nem sokkal a Galileo sikerei után indult be és hét évi repülés után ígért eredményeket. A szonda kettős küldetés volt: a NASA építette a keringésre szánt anyaszondát, az ESA pedig egy kisebb leszálló egységet, a Huygenst, amelyet nem a bolygóra akartak eljuttatni, hanem a legnagyobb hold, a Titán felszínére szántak. A startra 1997. október 15-én került sor Cape Canaveralen. Ezúttal is hármas hintamanővert alkalmaztak (Vénusz–Föld–Jupiter) és a Cassini 2004. július 1-jén sikerrel pályára is állt a Szaturnusz körül. Fél évvel később, 2004. december 25-én a Huygens levált az anyaszondáról, ahová 2005. január 14-én szállt le. Bár a Cassini küldetése még most is zajlik, máris számos felfedezést köszönhetünk a szondának. Közeli képek készültek a Szaturnusz kisebb holdjairól (Iapetus, Enceladus, Phoebe), betekintést nyerve – főként jégből álló – belső felépítésükbe, megerősítette a szonda a gyűrűrendszer „küllőinek” Voyager általi felfedezését, magán a gyűrűrendszeren is beható vizsgálatot végezve közben, és a fényképek felfedték a Titán régóta feltételezett metántavait.

Emberek a fedélzeten

Emberekkel végzett bolygókutatási program eddig egyetlenegy zajlott, igaz, az az egész űrkutatás-történelem legjelentősebb projektje, az Apollo-program volt, az ember Holdra lépésének megvalósítása. A politikai indíttatásból kezdődő program során hosszas előkészületek – több próbarepülés – után 1969. július 20-án két űrhajós, Neil Armstrong és Buzz Aldrin szállt le, majd tett rajta holdsétát talajminták beszerzésére, fényképfelvételek készítésére és műszerek felállítására. Később, további két és fél év alatt még öt expedíció jutott el a holdfelszínre, egyre hosszabb időket töltve kutatással, egyre nagyobb távolságokat megtéve a felszínen és egyre több kőzetmintát nyerve. A fennhagyott műszerek évekig tartó mérései és a minták alapján a Naprendszer belső vidékeiről alkotott kissé hiányos kép előbb alapjaiban változott meg, majd teljessé lett. Ennek alapján ma már fizikailag is igazolható a Naprendszer kora és fejlődéstörténete

Leszállások, felszíni felderítések

Később a bolygók körüli pályára állás és a felszínre történő leszállás lett a cél, amellyel megindultak a részletes vizsgálatok, a Naprendszer beható megismerése. Az első „meghódított” bolygó a Vénusz lett, ezzel 1970. december 17-én a Venyera–7 lett az első sikeres leszálló egység egy másik bolygón. A szonda több sikertelen elődje után szállt le a Vénusz felszínén és hihetetlen körülményekről küldött adatokat a meglepően rövid, mindössze 23 perces működése alatt. A Föld ikerbolygóján uralkodó körülmények (óriási hőmérséklet, hihetetlenül magas nyomás) meglepték a kutatókat. A második részletesen vizsgált bolygó a külső szomszédunk volt. A Marsra először a Marsz–3 szállt le, ám a szovjet szonda mindössze 20 másodpercig működött az 1972. december 2-ai leszállásakor. A Mars igazi felfedezésére 1976 nyaráig kellett várni, amikor a Viking-program két ikerszondája leszállt a felszínre, hogy az élet nyomait keresse. A talaj kémiai összetételét vizsgáló űrszondapáros eredményei sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudták az élet létezéséről szóló feltételezéseket. A Vikingek nemcsak leszálló szondák voltak, hanem keringő egységekkel is rendelkeztek, amelyek globális fényképező küldetést végeztek (amellett, hogy rádió átjátszó állomásként szolgáltak a leszálló egységek számára).

Húsz év kihagyás után, a ’90-es évek közepétől sorozatban érkeztek a marsszondák a vörös bolygóhoz, köztük keringő és leszálló egységek egyaránt. Új alapelven működő leszállórendszert fejlesztettek ki, marsjárókat a felszínre juttató leszálló egységeknek, és a mozgékony szondákkal – a Bejczy Antal által tervezett autonóm irányítórendszereknek is köszönhetően – nagyságrendekkel hatékonyabb kutatási programokat folytattak. A marsjárós küldetések közül legsikeresebb a 2004-ben leszállt Spirit és Opportunity szondapáros volt, amelyek bebizonyították a víz jelenlétét a bolygón. A felfedezést később a Phoenix szonda megerősítette, ami nem csak a múltban létezett víz nyomait, hanem néhány jégdarab képében a jelenleg is meglevő víz jelenlétét mutatta ki. A vörös bolygót nem csak a felszínen kutató szondák vizsgálták, hanem Mars körüli pályáról számos keringő szonda is. Fényképezéssel, magasságméréssel a globális domborzatot mérték fel (a Vikingekhez képest forradalmian korszerűbb, 20 évvel „frissebb” technikával felvértezve), spektrométereikkel a marsi kőzetek összetételét vizsgálták és a magasból is megerősítették – néhány vízfolyásnyom alapján – a víz jelenlétét. Külön kutatási terület a marsi légkör és a marsi időjárás vizsgálata, ahogy a sarki jégsapkák is külön kutatási területnek számítanak. Utóbbiakról az ESA Mars Express szondája állapította meg a különböző összetételüket: a déli jégsapka főként vízjégből, az északi pedig széndioxidjégből épül fel. A modern Mars-kutatások gerincét az Egyesült Államok végezte összesen négy sikeres leszálló és három keringő szondával, amelyet egy európai szonda egészített ki.
A másik részletesebben kutatott kőzetbolygó a Vénusz volt, amelynek kutatása szintén két hullámban zajlott. Először a szovjet kutatók ambicionálták a bolygó elérését és felderítését, de váratlanul komoly nehézségekbe ütköztek. A Venyera-program első hat szondája elveszett, ugyanis váratlanul szélsőséges körülményekre leltek. A Venyera–7 lett az első sikeres próbálkozás, és a sorozat a Venyera–14-ig tartalmazott leszálló egységeket, amelyek közül a leghosszabban működő egység is csak 127 percig küldött adatokat, a többi egy óráig sem működött. A szondák hihetetlenül magas hőmérséklet és nyomás értékeket – közel 500 °C-ot és a földi légnyomás több mint 90-szeresét – mértek és képeiken félhomályt rögzítettek, amelyben a maximum 1 kilométeres láthatóság volt jellemző. A szovjetek a leszálló egységek után áttértek a keringő egységek alkalmazására, a két utolsó Venyerával, a 16-tal és 17-tel radartérképezést végeztek. 1989-ben a NASA is megjelent a Vénusz felfedezőinek sorában, az űrrepülőgéppel indított Magellán vénuszszondával. A Magellán feladata a két utolsó Venyerához hasonlóan radartérképezés volt. Az amerikai szonda rendkívüli sikerére jellemző a 98%-os lefedettségű háromdimenziós domborzati modell és a 95%-os gravitációs mező modellje.
A Merkúrra a mai napig nem sikerült leszállni vagy pályára állni körülötte, ám már úton van a NASA MESSENGER szondája, amely a tervek szerint 2011-ben ezt a „hiányt” is megszünteti, amikor pályára áll körülötte, hogy egy évig tartó kutatóprogramját elvégezze. Az odaúton végzett hintamanőverek során már így is újabb ismereteket szerzett a szonda a legbelső bolygóról, 2009. szeptember 29-ei közelrepülésekor például egy óriási becsapódási medencéről küldött fotókat.